Nem emlékszem, mikor kezdődött a düh. Talán akkor, amikor anya először rám csapta az ajtót. Vagy amikor apa már nem jött vissza. Lehet, hogy korábban. Talán mindig is ott volt bennem, és csak várt, mint egy penészes szoba sarkában a sötét folt. Nőtt, csendesen, amíg már nem lehetett nem észrevenni.
Zaira a nevem, de mindenki Zara-nak hív. Mintha azzal, hogy lerövidítik, én is kisebb, kevésbé zavaró lennék számukra. Tévednek. Egy név nem tompítja a szándékot, nem teszi kevésbé veszélyessé azt, ami bennem él.
Az iskolában mosolyognak, de az mosoly mögött penge van. Suttogások, nevetések, lökések a folyosón. Azt hiszik, nem fáj. Azt hiszik, hozzászoktam. De minden egyes szó, minden érintés csak olaj a tűzre. És én már régen nem próbálom eloltani.
Nem fogok többé félrenézni. Nem fogok némán tűrni. Már eldöntöttem. Mindegyikük nevét felírtam. És mindegyikük meg fogja tanulni, milyen érzés félni.
Mert én nem félek többé.
***
A szobám mindig félhomályban van. A vastag függöny nem engedi be a reggeli fényt, ahogy én sem engedem be senkit az életembe. A telefonom ébresztője már vagy harmadszor szólal meg, de csak most nyúlok érte. Felülök, hajam az arcomba lóg, a levegő állott, de ismerős. A megszokás nyugalmával nyúlok a székre dobott ruháimért: egy bő, szakadt szárú baggy farmer, fekete crop top, rá egy túlméretezett, szürkésfekete pulóvert. Nem érdekel, ki mit gondol. Ezek a rétegek pajzsként fednek, elrejtik a testem, a sebeim, az undort.
A cipőm, a kopott fekete sneakerek, már az ajtó mellett várnak. Ahogy lehajolok értük, megcsikordul a padló. Ezt hiba volt.
- Zara! - anyám hangja pengeként hasít át a lakás fáradt csendjén.
Nem válaszolok. Jobb nem válaszolni. Egyből nem, legalábbis. De ő már jön is, dühös léptekkel, a hálószoba ajtaját kivágja.
- Te szemét! Még mindig nem takarítottál ki?! Mit csinálsz te egész nap, mi? Egy rohadt napig nem tudod elvégezni a dolgodat?!
- Majd ma este, - motyogom, de már késő.
- Majd este?! Tegnap is ezt mondtad! Meg tegnapelőtt! Hogy lehetsz ennyire lusta és haszontalan?! Gusztustalan vagy! – üvölti, és mielőtt felfognám, mi történik, a kezében lévő üres sörösüveg repül felém.
Reflexből félrehajolok. Az üveg a falnak csapódik, tompa puffanással zuhan a földre, szerencsére nem törik el. Nem először fordul elő.
- Meg ne próbáld elsunnyogni a takarítást! Suli után egyből hazajössz, és megcsinálod, - morogja, de már megy is vissza a nappaliba, újabb doboz után kutatva.
Nem sírok. Már nem. Csak felkapom a táskámat, kilépek a lakásból, és becsapom magam mögött az ajtót. Mintha ez bármire megoldás lenne.
A hosszú séta alatt rágyújtok egy szál cigire.
Az iskola bejárata olyan, mint egy kapu egy másik pokolba. Nem mintha az otthonom különb lenne, de itt legalább más arcok váltogatják az álarcaikat. És egyik sem kíváncsi arra, hogy mi van mögöttem.
Ahogy belépek, a folyosó már nyüzsög. És természetesen, alig öt lépést teszek meg, amikor megkezdődik.
- Nézzétek már, ki van itt! - Sarah hangja élesen csendül, mint egy műmosoly, amit pengével vágtak ki.
Megállok. Felesleges rohanni. Tudom, hogy végig fognak kísérni a nap folyamán.
- Milyen menő pulcsi. Egy csövestől loptad, vagy csak a kukából vetted ki? - kérdezi Sarah, a hangjában az a tipikus mézes-mázos gúny.
Dora felkacag, Leila is követi, bár mindig egy fél másodperccel lemaradva. Neki kell, hogy valaki más elkezdje. Szánalmas.
- Talán benne lakik, - súgja Leila, és próbálja nem elröhögni magát.
Sarah lassan odalép hozzám, és közel hajol.
- Milyen az anyád, Zara? Még mindig vedel reggelente, vagy már lelépett?
Nem válaszolok. Tudják, hogy nem fogok. Ez is csak játék számukra. Csak egy reakció kellene tőlem, és nekik az már győzelem.
Aztán megérkezik Dylan.
- Mi ez a kis összejövetel? - kérdezi, miközben az egyik kezében egy papírpoharas kávét tart. Már tudom, mi következik.
- Zara új illatot használ, - válaszolja Sarah ártatlan mosollyal. - Fertőtlenítőre hajaz, nem gondolod?
Dylan bólint, majd szó nélkül rá önti a kávét a pulcsimra. A forróság hirtelen éget meg a ruhán keresztül, de nem mozdulok. Csak állok ott, mintha kővé dermedt volna minden idegszálam.
-Upsz, - mondja, - baleset volt.
Nevetnek. Mind. Én megint nem csinálok semmit. Aztán elmennek, mint akik elvégezték a dolgukat.
A tanítás alig kezdődött el, amikor az igazgató hangja megszólal a hangosbemondóban:
- Kérjük, fogadjátok szeretettel az új tanulót: Ryker Thorn.
A név egyből figyelmet kap. Az osztályban halk zúgolódás támad, ahogy a fiú belép. A fekete haj, szinte gyanúsan smaragdzöld szemek, sötét farmer és fekete ing. Semmi hangos, semmi feltűnő, de mégis… mindenki ránéz. Még én is.
Ahogy az üres pad felé sétál, tekintete végigfut az osztályon – és egy pillanatra megáll rajtam.
Mintha látna valamit. Mintha értene valamit.
De aztán leül Dylan mellé. A pokol új lakója helyet foglal a többi démon között. Én csak nézem őt. Néma, megégetett, hideg tekintettel.
Végül is, mindenki ugyanúgy kezdi. Aztán vagy maradsz, vagy elveszel.
A nap végére Ryker már nevet Dylan viccein, Sarah vállát súrolja, amikor kikerüli. Egy közülük. Egy újabb alak, aki nem lát át a rétegeken.
Hazafelé menet nem hallgatok zenét. Csak a saját gondolataim vernek visszhangot a fejemben. A pulcsim foltos a kávétól, a mellem alatt még mindig bizsereg az égetés nyoma.
A cigi lóg a kezemben. Az egyetlen amitől jelenleg megnyugszom.
Anyám otthon részeg. A tévé üvölt, a sörös palackok megint új helyeken vannak. Én csendben belépek a szobámba, bezárom az ajtót, és nekidőlök.
Előhúzom a füzetem a táskámból. A hátsó oldalakon neveket írok. Egyesével, szépen.
Ma új név került fel a listára.
Ryker Thorn.
37Please respect copyright.ＰＥＮＡＮＡEbsuSeMDac
